Mélység     Magasság     Tiszta Tér

Az elméd börtöne

Avagy, hogy szabadítsd fel önmagad?

Tudod ki vagy, és tudod, mit gondolsz?

De vajon a hited, ami kifejez,

Vagy az elméd, aki megvezet?

Nézz beljebb, figyeld ki vagy!

Aztán olvadj össze az érzéssel!

Kezd el figyelni a reakciókat!

A tested jelez, vibrál, remeg,

De te csak figyeld!

Figyeld ahogyan lehullanak az álcák a képek!

Figyeld, ahogy megérzed, amerre a szíved vezet!

Csak menj beljebb! Kapcsolódj be!

Kapcsolódj be önmagadba!

Kapcsolódj a forrásba!...

...és szüless meg onnan, újra!

"Magamban?"

Ülök a buszon és csak figyelek. Figyelem a kavargó gondolataimat. Ami történt, amik felkavartak. Elemzem a helyzetet, hogyan lehetett volna másképpen, hogyan kellett volna? Keresem a hibákat a megoldásokat. Az elmém zakatol, az érzések a gyomromban, a testemben, és csak figyelem. Olyan, mint ha meghasadt volna az elme. Kettészakad a figyelem. Történésre és tiszta figyelemre. Ami csak ott áll lélegzet visszafolytva, és csak nézi, mi zajlik bennem, ebben a színes kavalkádban. Benne a végtelem türelem, a szelídség és nyugalom. Tiszta kiegyensúlyozott és teljes. Már csak őt figyelem. Megszűnik a tér az idő és belé költözöm, összeolvadok ezzel az energiával. Kérdések fogalmazódnak a fejemben újra. Ez az isten? Ő az, aki a létezés határáról figyeli minden játszmámat, minden léptemet? Ő az, aki velem, általam tapasztalja meg az emberi létet? De vajon különálló e tőlem? Hiszen nem így érzem. Bennem van ott bennem, ő egy részem és én ez által az ő része. Kívül van, de bennem is. Mintha a fejem felett állna, de kiterjed elém és körülöttem is. Szerte foszlik az illúzió a nagy fehér szakálról, a különálló Istenről ki a lábát a felhőn lógatja. Egy vagyok vele, s ő a részem, miközben zötyögök a buszon a kitűzött célom irányába.

2017.04.07